Szudáni napló

2006.február 10., péntek - 28. nap

Az utolsó napunk Szudánban, vidáman telt. A sárga füves mezők, dimbes-dombos vidék és madárdal kísért minket egészen a az etióp határig.

A gallabati kilépés sem sokkal egyszerűbb, mint az országba való belépés volt. Ugyan a kilépési díjat - igen, ilyen is van, csak nem tudom mi van, ha nem akarja valaki megfizetni :-) - elengedték a csapatunknak, de újabb form (ugyanolyan mint az egyik érkezési volt) kitöltése és beadása után, valamint az útlevél hosszas tanulmányozása után végre megkaptam a kilépésre jogosító pecsétet... amit aztán senki sem ellenőrzött.

Sőt, az egész határ nem hasonlított igazi határhoz. Az utca végén egy híd, a hídon túl Metema, az etióp határváros. Az emberek mászkálnak fel 's alá, nincs sorompó sem. Mi is egyszerűen átsétáltunk a picinyke hídon, a túloldalon pedig gyerekek mutatták meg melyik a határőrség "épülete". Erre szükség is volt, hiszen magunktól aligha találtuk volna meg, hogy melyik sárral tapasztott, nádfedeles kunyhó a hivatal. Az ajtónyíláson csak lehajolva fértem át, bent asztal, székek és a kintről beszűrődő fény. Újabb egyszerű formula kitöltésével hamar végeztem itt, pénzváltás a hirtelen mellém lépő embernél, aki a fényképes kitűzőjére mutogatva bizonygatta, ő a hivatalos pénzváltó itt. Egy amerikai dollárért 8,3 etióp birrt fizetett. Egy birr így körülbelül 24 forintot ér.

A határátlépés nem volt mindenkinek ilyen egyszerű, sőt! Midhat fennakadt a szudáni bürokrácia hálóján. Közismert személyről van szó, mégis igazolásokat kértek a meglévő érvényes útlevélen, vízumon felül, hogy tényleg sportoló-e, tényleg tagja-e a kerékpáros szövetségnek. Ezeket nagy nehezen sikerült beszerezni, és másolataikat Kartúmból egy közeli falu egyik hivatalába telefaxoltatni. Ezekkel felszerelkezve a hivatalba lépve újabb elutasítás következett, szükség van a katonai szolgálat letöltését igazoló, vagy a felmentési papírokra. Ez már nehéz dió, és mikor Midhat és az egyik dél-afrikai szervezőnk kifogásolta, hogy miért a hivatali idő végén kell újabb igényeket támasztani, a tisztviselő ordítozva kidobta őket az irodából. A valódi ok sokkal inkább az lehetett, hogy Midhat nem arab, hanem núbiai, és nem muszlim, hanem keresztény...

Táborunk a vámudvar, ami láthatóan a tehenek birodalma. Nem tűnt túl higiénikusnak. Nem is volt az.

Táv: 65 Km
Menetidő: 3:50


2006.február 9., csütörtök - 27. nap

Gadarefből még két nap a határ. A városból széles földúton jutottunk ki, kellemes hátszél kíséretében. Nádfalvak két oldalt, ebéd után pedig egy darabon új aszfaltburkolat. Vadiúj, úthengerrel.

Utolsó szudáni szállásunk a tarlón, kérges, darabos földön volt, ahol nehéz volt megfelelő helyet találni a sátraknak. Ezen túl este is harmincnégy fok volt, és állt a levegő.

Táv: 95 km
Menetidő: 5 óra
Átlagsebesség: 18,9 km/óra


2006.február 8., szerda - 26. nap

Gyötrelmesen hosszú napunk volt ma. Folyamatosan negyven fok feletti hőmérséklet, erős, szemből fújó szél és nagy forgalom jellemezte. Sokszor kellett az útpadkára menekülni a kamionok miatt. Ilyenkor nem csak a lökésszerű szembeszél, hanem a járművek motorjából kiáramló forróság is bántó.

A kanyarokat itt nem közlekedési táblák, hanem féknyomok, oldalukra borult autóroncsok, kiégett buszok, teherautók leborult és otthagyott, sokszor szennyező rakományai jelzik. A sivatag teljesen eltűnt, Kartúm után a táj művelhető mezőgazdasági területre váltott. Leginkább fűfélék susognak míg a szem ellát, nagy csordák legelnek, és egyre inkább szarvasmarhacsordák, nem csak kecskék, mint északon.

Gadaref-ben a helyi sporttelepen sátraztunk, és ahogy a helyi erős fiúk befejezték az edzést, az elöljáróság finom, és bőséges, előre porciózott vacsorával vendégelt meg bennünket.

Táv: 129 km
Menetidő: 6:54
Teljes idő: 9:32
Átlag: 18,7 km/óra


2006.február 7., kedd - 25. nap

Bekövetkezett. Ma reggel kaptam a túra első defektjét! Szerencsés módon eddig elkerült a baj, nem buktam, és nem volt más technikai jellegű problémám sem, jól bírja a Crux. Ma reggel azonban defektes első kerékkel várt. A gyors tömlőcsere után kiderült, hogy a tartalék alkatrész is ereszt, így a pót-pót belsővel tudtam csak elindulni, jóval a többiek után. A mai nagy táv miatt a szokásos egy helyett két frissítőpontot iktattak be, amit mi természetesen továbbiakkal egészítettünk ki.

A táj itt már egészen más, mint Kartúmtól északra volt: nem a sivatag, hanem a művelt területek a jellemzőek. A tapasztott vagy vályogtéglás, rakott fallal körülvett, szögletes épületeket nádból, háncsból készült falú, jópofa csúcsos zsupfedeles kunyhók, házak váltották fel.

A domborzat is tagoltabb, az út két oldalán sziklák, dombok emelkednek, sokszor füves, fás az oldaluk, nem oly kopárak. Egy ilyen dombocska mellett vertünk tanyát. Épp ott, ahol a tavalyi TDA. És hogy miért fontos ez? Mert ez volt akkor Alfonz utolsó szálláshelye. Az állítólag mindig vidám svájci résztvevő a másnapi szakaszon hunyt el szívrohamban. Randy megindító beszéde után csöndesen vacsoráztunk, majd én is kavargó gondolatokkal a fejemben tértem gyorsan vissza a sátramba. Másnap reggel, az egyik fa tövében lévő jelképes emlékhelynél többen tárgyakat, virágot, verset hagytak hátra...

Táv: 152 km
Menetidő: 6:45
Átlag: 22,5 km/óra


2006. február 6., hétfő - 24. nap

Bevonulásunkhoz hasonlóan, kartúmi távozásunk is kissé zajos volt. Az ismert formáció - vijjogó rendőrautó elöl, tehergépjárműveink hátul - úgy nyolc-tíz helyi bringással bővült. A helyi kerékpárosok viccesek. Egyrészt szudániak, tehát mindig mosolyognak, másrészt felszerelésük is vegyes képet mutat. Tiritarka kerékpáros mezeik többnyire nem mai, de láthatóan megbecsült darabok, szemüvegeik az egyszerű napszemüvegek közül való áramvonalasabb modellek. A biciklieik első ránézésre is legalább húsz-huszonöt éves darabok, régi, márkás országúti bringák, olyanok, amiket akár még mi is hazavinnénk egy-egy amszterdami, vagy párizsi lomtalanításról.

A városszéli rövid frissítő és pihenő után startolt a mezőny, kivéve Philippát, akinek defektje volt, és engem, aki segített neki megjavítani azt. Én megragadva az alkalmat, hogy Kartúmban még van GSM lefedettség, elintéztem egy telefont, majd a lemaradást egy épp jó tempóban haladó teherautó mögött igyekeztem behozni. Közben eszembe jutott, hogy ez "hivatalosan" is veszélyesnek minősül, de túl nagy volt a kísértés, így az első Coke-stop-ig mögötte szépen, szélcsendben tekertem.

A hosszú út ugyan aszfaltozott, de a szélessége nem szabványos, így ha szemből, és hátulról is közeledik jármű, jobb a padkára húzódni, még ha ott nincs is aszfal, és tizenöt centiméterrel mélyebben is van. Örültem, hogy fent hagytam a terepkülsőket!

Állati meleg nap volt, így azon túl, hogy több megállót tartottunk, jól jött, hogy a végállomáson a helyi vezetés frissítő italokat és gyümölcsöket tartalmazó uzsonnacsomagokkal várt minket.

Táv: 142 km
Menetidő: 5:30
Átlagsebesség: 25,4 km/óra


2006. február 5., vasárnap - 23. nap, Kartúm, pihenőnap

Reggel azzal ébredtem, hogy többen elveszett elektronikus eszközeiket keresik. Hogy hol vannak? Nálam! Este, mikor az egyetlen elektromos aljzat mellett az udvaron befejeztem a munkám, és elkezdtem összepakolni, észrevettem, hogy az elektromos elosztóm körül több minden töltődik, vagy épp csak ottmaradt. Egy laptop, egy tükörreflexes fényképezőgép, néhány átalakító, akkutöltő maradt őrizetlenül. Jobbnak láttam ezeket begyűjteni a sátorba, mert nem volt egyértelmű, hogy mennyire zárt, vagy biztosított a telep éjjel. Ki-ki visszakapta az elveszettnek hitt kütyüjét, és mindenki boldog volt.

A nap szinte teljes egészében a naplórészletek begépelésével, képek válogatásával, átméretezésével telt, csak a szemközti irodaház büféjét látogattuk meg rendszeresen. A helyi étkek mellet, nyugatias nevek az étlapon: hot-dog, hamburger, persze, mikor megkaptam, láttam, nem pont ugyanarról van szó. Itt a hamburgerbe jár egy kerek alakúra sütött tükörtojás is, és ha rövidebb a sült virsli, mint a kifli, már rakják is mellé a másodikat. Saláta, joghurtos öntet, és kinek-kinek ízlése szerint csípős szósz. Potyogó könnyeimet látva a többiek megjegyezték, hogy tán nem is vagyok igazi magyar! Vagyok is, szeretem is a csípőset, de ez.. pokoli volt!

Holnap új szakaszt kezdünk. És hogy jó dolog a Tour d'Afrique, arra megérkezett a bizonyíték: Arnold. A holland kerékpáros tavaly egy Szudánban szerzett lábtörés miatt utazott haza Etiópiából, majd sérülése gyógyultával Namíbiába tért vissza, hogy az utolsó etapon még részt vehessen. A társai ezzel fogadták: "ha láttad volna Tanzániát, gyönyörű!" Arnold ekkor elhatározta, hogy egy évvel később, azaz az idén teljesíti a kihagyott szakaszokat!


2006. február 4., szombat - 22. nap

Ma időfutam (így hívják?) versenyt tartottunk. Reggel, félperces indítási időközökkel, egyesével startoltunk, hogy kiderüljön, ki a leggyorsabb a kijelölt tizennyolc kilométeres szakaszon.

A kellemes hátszélben negyven kilométeres, vagy nagyobb óránkénti átlagsebességeket értünk el, még úgy is, hogy többen terepgumival, illetve teli hátizsákkal vágtak neki. Eredmények később.

A befutó egy rendőrkordonnál volt, aminek a praktikus oka az volt, hogy ettől a ponttól csak rendőri kísérettel juthattunk be az első Tour d'Afrique szakasz teljesítését jelentő szudáni fővárosba, Kartúmba.

Csoportos haladásunkat távoli tompa puffogás kísérte. Lövések? Igen, de csak katonai gyakorlat, mondták a helyiek. Reméltem, nem a mozgó célpont a mai feladat!

Kartúmban fennakadást okoztunk a közlekedésben. Szirénázó rendőrautó elöl, kamionjaink hátul, hogy védve legyünk, így is az aszfaltsáv melletti homokos padkán, vagy az ellenkező irányú sávban előztek minket a türelmetlenebbek. Az oldalsó utcák forgalmát mi magunk zártuk le folyamatosan, a kereszteződésekbe be-be állítva egy-egy erőteljesebb önkéntest. Át a hídon, ami épp a Fehér- és a Kék-Nílus összefolyása felett ível át, majd keresztülvágtunk a városon, nem kis feltűnést keltve.

A parton átvághattunk egy egyébként lezárt kormányterületen, minisztériumok sora előtt haladtunk el mire elértük a Kék-Nílus Vitorlásklub telepére, ami nem csak nevében, de a temérdek Pepsi-logó, meg a kékre festett korlátok, oszlopok miatt is kék. A parton sátorozunk, szemben a hajógyár, a kikötőben vitorlások ringatóznak, kicsit feljebb a homokpadon egy ottrekedt és teljesen üres turistahajó vagy komp. A szél folyamatosan és állandó erővel fúj a folyó felől. Pakolás, mosás és már indulunk is a vacsorára. Buszokba szállunk, hogy a Szudáni Kerékpáros Szövetség meghívásának eleget téve remek halvacsorát költhessünk el egy étterem felső szintjén. Ők is biciklisek, ismerik a helyzetet: akinek nem elég az amúgy is rendes adag, már kapja is a következő tálat :-)

Hazafelé megállítjuk a taxit, nekünk itt jó, és a gyors, olcsó és tiszta internetszalonban vesszük fel az elejtett fonalat. Két óra után gondoltam, kiszaladok a boltba üdítőért. A szemközti piac felé indulva véletlenül a központi rendőrlaktanyába sétáltam be, és már csak a priccsekkel teli kaszárnyában tűnt föl, rossz helyen vagyok. Ekkor már szóltak is, hogy semmi keresnivalóm itt, így végig szélesen vigyorogva az abszurd helyzeten, távoztam a piac irányába.

Az esti zárás előtti nyüzsgés, zöldségesek, hentesek, buszra várakozók és koldusok, meleg színek, különös szagok. Elragadó hangulat. De már vágtattam is vissza, a három palack üdítőért két dollárt leszurkolva, amiről valójában csak én tudtam mennyit ér, az árus nem, de biztos voltam benne, hogy jobban járt, mintha dinárt adtam volna.

A netcafe zárásakor a jól öltözött férfi odalépett, figyelmeztetett, hogy már csak negyed órám van, és ha esetleg azalatt befejezem az jó, de ha tovább tart... Befejeztem, holnap is van nap, mégpedig pihenőnap, ami után egy újabb, sokkal nehezebb szakasz következik: a Szurdok.

2006. február 3., péntek - 21. nap

Homokviharban biciklizni? Igen!

Különös nap volt a mai. Már hajnalban egyre erősödő szélre ébredt mindenki. Ez sem a nyugodt alvást, sem a pakolást nem segítette. Sarah kiabált: "A sátram! A sátram!" Aztán valaki elfogta a repülő sátrat, amihez az esti szélcsendben nem használt cövekeket. Tanulságos!

Oké, hogy megint szél van, de vajon jó irányba fúj? Aha, vigyorogtak a többiek, ezúttal hátulról, és nem kis erővel. Randy egy gyors eligazításon közölte, tíz kilométerrel megemeli a mai távot, ebéd hetvennél, a vége 130-nál. Két óra egynéhány perc alatt elértem az ebédet, még szinte meg sem éheztem. Nem teljes hátszél, körülbelül 45 fokos szögben előbb balról, majd jobbról tolt előre. A reggeli országúti szakasznak is voltak homok-átfúvásos részei, és a horizont, mintha párás ködös lett volna, de ahogy a tonhalas-homokos szendvicseinket az egyik teherautó rakterébe bújva ropogtattuk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a helyzet súlyosbodik. Megkérdeztem az egyik African Routes-fiút, Erroll-t, hogy ez most akkor egy homokvihar? Flegmán közölte: Ez csak egy kis szél.

Aztán délután a terepszakaszon megtudtuk, mi a homokvihar. A látótávolság drasztikusan lecsökkent, a délelőtti 200-300 méterről 10-20, majd 5 méterre, de figyelni kell nagyon, mert a teherautó sofőrök sincsenek radarral felszerelve. Csendben tekertünk Diederrel, hunyorogva kerestük a megfelelő nyomot, és megállapítottuk: síszemüveg, az kellene ide! És csakugyan, olyan volt, mint mikor a friss havat kavarja a szél, még az elakadt autókat is épp úgy tologatja mindenki, nekünk is jutott feladatból.

Apropó szemüveg! Gondban vagyok. Pár napja, mikor az egyik közös városi átkelésen Chatrine defektjét javítottuk, eltűnt a bringás szemüvegem. Valahogy. Lehet, hogy csak ott felejtettem, bár elég körültekintő szoktam lenni. Ez baj, mert a nálam lévő tartalék lencse is ebbe a keretbe passzolt volna. A pót-pót szemüveget előhalászva derült ki, hogy ennek a lencséit a homok finoman mattra csiszolta a zsákban. A két vakfolt fölött ugyan biciklizéskor épp ellátok, és jobb, mint a semmi, de közel sem ideális az állapot. Vennék én itt, de ahogy látom a helyi divat diktálta kínálat nem épp extrémsport orientált. Valaki küldhetne nekem egy (két) újat! :-) Köszönöm!

Táv: 131 km
Menetidő: 4:40
Átlagsebesség: 28 km/h

2006. február 2., csütörtök - 20. nap

Midhat nap. Ma gyakorlatilag a starttól a célig Midhat társaságát élveztem. Eközben megtudtam, hogy valójában fehér ember, hogy merre épül a negyedik katarakta nílusi duzzasztógátja, hogy hogyan vigyük haza elkóborolt krokodilunkat, hogy hogyan lehet, illetve hogyan nem kígyóval a zsebben biciklizni. Valamint, hogy az egy nap alatt összegyűjthető hetvenkét skorpió befér egy kis hátizsákba, és hogy Darfurban nem történt egyéb, mint egy-két egyszerű rablás, semmi komoly. Hmmm.

Pár napja Midhat azonnal nagy cimborájává fogadott, mikor kiderült rólam, hogy magyar vagyok, hiszen az ő barátnője is magyar, és ugyan most még Olaszországban tanul, de később minden bizonnyal Szudánba költözik, másrészt maga Midhat is magyarabnak vallja magát, azaz ahhoz a kis núbiai csoporthoz tartozik, akik magukat nem is teljesen alaptalanul a magyaroktól eredeztetik. Ma már muszlimok, de a csecsemők homlokára keresztet rajzolnak, ahogy az ételre is olykor.

Midhat felhúzta a biciklismezének az ujját, hogy ugye látom, ő csak lebarnult a naptól, máskülönben fehér. Ja. Aztán megmutattam neki, milyen a fehér bőr... :-)

Midhattal jó biciklizni, mert kifogyhatatlan a különféle történetekből, ahol többnyire ő a főszereplő, és látszólag mindenkit ismer. Ez jó, még azt is beleszámítva, hogy minden büfénél megálltunk beszélgetni a cimborákkal. Ez valamelyest oldotta a feszültségem, az egész napos borzasztó szembeszél miatt teljesen erőmet vesztettem. Midhat elöl, töri a szelet, én követem. Este hat után, szinte utolsóként értünk be, épp azon a szakaszon, ahol tavaly ő volt a leggyorsabb.

Táv: 127 Km
Teljes idő: 10:13
Menetidő: 6:40

2006. február 1., szerda - 19. nap

Itt mindenki egy evőgép. Felmerült bennem, talán kicsit sok lesz a cukor, de megnyugtattak, elég az a naponkénti tekerés során. A reggelink valami furcsa ízetlen massza, talán zabkása lehet. Olyannyira jellegtelen az íze, hogy sok tejporral, barna cukorral, juharsziruppal nyakon öntve is csak édes, tejes és szirupos, és valószínűleg tápláló és rostos. No de minden nap?!? Igen. Minden nap. Vagyunk páran, akik néha kenyeret csenünk ilyenkor a raktárból, hogy valami szilárd is legyen a gyomrunkban.

Persze motivál, hogy ebédre vár minket a tonhalas szendvics, hajtani kell. Két vagy három tonhalas szenya, utána desszertnek egy vagy két mogyoróvajas-juharszirupos. Grapefruit, narancsok, pár szelet dinnye. Stminade nevű energiaital a kulacsba, és már indulhatunk is tovább.

Délután a kólaszünetek között egy-egy energiaszelet: sűrű, édes és tömény, hogy csak komoly küzdelem árán lehet a falatot lenyelni belőle. Érkezéskor egy tányér leves vagy egy bögrényi tésztás étel, a zacskós-csakforróvízkelhozzá típus, gyümölcs, majd este hétkor a vacsora, ami vetésforgószerűen tésztás, rizses, krumplis, zöldséges, darált húsos, darabolt húsos, hústalan, világos vagy sötét szószos, mindig sótlan, de legfőképp sok! Olyan még nem volt, hogy bárki éhen maradt volna.

Első körben, - főként a vegetáriánusok adagjainak védelme érdekében -, kanadai szakácsunk, Miles és fiatal fotósunk segít kiosztani az ételt a sorakozóknak, de a második, vagy a harmadik menetben már ki-ki maga rakhatja újra tele a tányérját.

Jöhet a tea-time! Tea, kávé vagy forró csoki, szigorúan dupla tejjel, sok cukorral.

Itt jelzem mindazoknak, akik kedvelték helyes kis pocakom, hogy a fentiek ellenére most két lyukkal beljebb csatolom a derékszíjam, mint induláskor. Azok pedig, akik az egysíkúnak tűnő étrend miatt aggódnak, megnyugodhatnak: a pihenőnapokon szabad a pálya, és már biztos, hogy az egyik közeli alkalommal el is sétálok a piacra hagymáért, tojásért, paradicsomért és paprikáért, hogy óriási tojásos lecsóval örvendeztessem meg magam. Jaj, de jó lesz!

Táv: 109 Km
Teljes idő: 8:58
Menetidő: 6:55

2006. január 31., kedd - 18. nap

Tudom, hogy otthon zajlik a jég a Dunán meg a Sajón, hogy mínusz tíz fok van, és legalább kétóránként mindenkinek be kell ülnie valahova egy forró csokira, máskülönben lefagy, és leesik az orra vagy a füle, mégis el kell hogy mondjam: itt meleg van. Néha piszkosul meleg.

Mikor ezeket a sorokat írom, este tíz múlt, a sátorban huszonhat fok. Reggel Dongolában tizenkilenc, napközben harmincnégy-harmincnyolc, és volt aki negyven fok fölötti hőmérsékletet is mért.

Az elmúlt évek tapasztalata szerint Szudán a Tour d'Afrique egyik legmelegebb szakasza. A tavalyi 52 fokos versenynap is a Kartúmból Etiópia felé vezető szakaszon esett. Így búcsúzom én a januártól.

Táv: 109 km
Átlagsebesség: 19,2 km/h
Menetidő: 5:39

2006. január 30., hétfő - 17. nap pihenő Dongola-ban

A tegnapi igen kimerítő nem-versenynap után hatalmas alvás következett. Nagyszerű érzés volt kipihenten ébredni, anélkül, hogy reggel kapkodni kellene. A pihenőnap persze nem azt jelenti, hogy a lábát lógázza az ember, mindenkinek fel kell készülnie a következő hétre. Egyre okosabban, ahogy gyűlnek a tapasztalatok. Randy eddig adott haladékot, holnaptól be kell férni a dobozba, nem maradhat ki semmi. Azt hiszem, a civil ruhákból kevesebbet teszek majd be, de a takaró kell.

A legfontosabb dolog a mosás, a teregetés és a kerékpár karbantartása, én elsőként mégis a város felé vettem az irányt. Pár háztömbnyi séta után találtam meg a vegyesboltot, ahol beszereztem a reggelinek valókat. Kenyeres csomag, ezúttal hat darabos, tonhal Thaiföldről, és a legjobb, egy nagy doboz friss joghurt! Teljesen ki voltam éhezve rá. Persze egy khartumi tejipari vállalat terméke. Isteni! Megköszöntem az ajándék csokoládét, majd a táborba visszaérve jól bereggeliztem, a nap meg sütötte a hátamat.

Ez után már nem várhatott a mosás, féltem, nem száradnak meg a ruháim, de a száraz levegő és a folyamatosan fújó meleg szél eloszlatták az aggodalmam. "Zuhanyozás" a locsolócsőből, jobb híján az udvaron, pár lépésre az épp forgató helyi TV stábtól. Kicsi bénázás még van ezzel a nemszabadhogyvizeslegyen kötéssel a bal lábszáramon.

Na, azóta gépelek, és már sötét van. Este pakolás, és talán egy shoarmát is sikerül szereznem vacsorára valahol. Holnap indul a menet Khartumba. Öt nap. Vagy hat. Nem mindegy, már csak a tiszta gatyák száma miatt sem.

2006. január 29., vasárnap - 16. nap

Nos, Randy kihirdette, ma nem versenyzünk, együtt haladunk, ugyanis a Dongola-ba vezető út során több logisztikai akadályt le kell küzdenünk. Ezek közül az első egy nyílt sivatagi átkelés, ahol az egymást csak kis szögben keresztező útvonalak más-más irányba vezetnek, és az alternatív ösvénynek tűnő utak nem, vagy nem mindig vezetnek vissza a fő ágba. A Nílus sem kísér minket jobbról, hanem óriás kanyart vesz, és tulajdonképp mi épp ezt az ívet szeretnénk levágni. Mithat vezet minket.

Mithat szudáni, ennek ellenére komolyan, sportszerűen teker, felszerelése, ruházata, biciklije sokkal inkább hasonlít a miénkre, mint a helyiekére. Megtudtam, ennek az az oka, hogy ezeket korábbi TDA-soktól kapta, biciklije pedig egy baleset utáni roncs volt, Randy, és egy másik szerelő javítgatta ki, hogy használható legyen. Lila Raleigh-jén több utólagos hegesztés is látható, ami nem csak ettől egyedi az országban.

Mithat jó fej, hogy nevét megjegyezzük, maga mondja: Mud Head, Mud Head. Mindig szervez, mindenkihez van egy jó szava, fejvédőt nem hord, azt még biztos nem kapott, és papucsban hajt. Sárga meze egy kanadai versenyt hirdet. Szeretne egyszer Fokvárosig eljutni a csapattal, de onnan, mint mondja, ezer dollár a repülőjegy vissza, amit nem tud kifizetni.

Mithat magabiztosan és komoly tempóban vezetett át minket a huszonöt kilométeres sivatagi szakaszon. Kereszteztünk egy magasan a szint fölött vezető, még épülő földsánc csatornát, aminek a túloldalán egy zöldellő kertekkel övezett város terült elénk. Itt sajnos több órás kényszerpihenő következett, mire mindenki és más úton érkező járműveink is befutottak. A legtöbbünk ezalatt a közeli boltok kínálatából válogatva kenyeret, datolyát, mangót, narancsot, csokoládét ebédelt. A kenyér nagyon finom. Egy zacskóra való lapos kerek pita ára 100 dínár, csak van ahol három, van ahol hat darab kerül a zsákba.

A város hatalmas, átkelni rajta gyötrelmes. A poros utcákon nagy a tömeg, elfáradtunk, mire kiértünk a Nílushoz. Dieder a pulzusmérőjét, én a napszemüvegemet vesztettem el ezalatt. Újabb órákba telt, mire megjött a komp, de aztán már pöfögtünk is a túlpartra, magunk mögött hagyva a Núbiai-sivatagot, útban a Szahara felé, ahol még legalább negyven kilométer vár majd még ránk.

Táv: 92 Km

2006. január 28., szombat - 15. nap

Szép sivatagi nap. Vagy száz falun hajtottunk keresztül. Több boltot is találtunk, így sok kólaszünetet tartottunk. Mikor az egyik boltban az eladó nem tudott visszaadni az ötszáz dínárosból, mondta, nem gond, igyak csak, hisz' meleg van, szomjas vagyok. Próbálkoztam, hogy akkor veszek az ital mellé egy telefonkártyát is, de mondta, épp kifogyott a kártyából, de ha fel akarok valakit hívni, használjam az övét nyugodtan. No jó, akkor inkább odaadtam neki a közöttünk is legkedveltebbnek számító csokis-mogyorós energiaszeletemet, így köszönve meg a vendéglátást.

Egy palack üdítő 100 dínár, ami körülbelül 90 forintnak felel meg. Az üvegpalack 350 ml-es. Dínárt érkezéskor a vámhivatal várójában váltottam egy helyi pénzváltónál, aki leült mellém, és a galabiája különféle rétegeiből varázsolta elő a kisebb-nagyobb pénzkötegeket, meg a számológépet. 1 USD 230 dínár. Eddig 500 dínárt költöttem, mert nem volt hol, és nem volt mire többet kiadnom.

A szelet nem lehet megszokni. Ma délután is óriási szélben kellett sátrat állítani. Bosszantó megfázásom miatt különben is kissé levert, rosszkedvű voltam, így nagyon zavart, hogy amire nem teszek egy tonnás követ az egyszerűen elszáll, és nem látok semmit, és csikorog a homok a fogam alatt. Végül csak felállt a sátor, belekerültek a holmik, és úgy ahogy voltam, poros biciklis szerelésben, biciklis cipővel a lábamon el is aludtam, úgy egy-két órára, ami nagyon jót tett!

Ébredés után kitaláltam, hogy meg kellene mászni a szomszédos, a táborhoz legközelebb fekvő furcsa kúp alakú hegyet, amiből több is sorakozott a horizonton. Társam is akadt, így Emivel kettesben vágtunk neki a huszonöt-harminc perces útnak, az erősen errodált, töredezett sziklás felszínen. Emin gumipapucs, rajtam szandál. Remek! De a csúcson szédületes panoráma és óriási szélvihar várt minket. Egy szélvédettebb zugba húzódva kezdtem el a műszerem szerinti kétszáz méteres magasságból fotózni. Már majd'lement a nap, mire elindultunk vissza. Lefele kicsit kockázatosabbnak tűnt, de gond nélkül leértünk. Pont időben, mert a nagyonhúsosnemtudommégmis spagetti már várt.

Vacsi után a zürichi bringás, egyébként orvos srác, és John-nővér konzíliumot tartottak a sebesülésem fölött, és egybehangzóan állították, megmaradok. Új kötés, antibiotikum, és már alhatok.

Táv: 76 Km
Átlagsebesség: 16,4 Km/h
Menetidő: 4:30

2006. január 27., péntek - 14. nap

Nem tudom, Szudánban létezik-e Talált Tárgyak Hivatala, de ha igen, akkor bizonyára külön osztály foglalkozik az elvesztett gumipapucsokkal. Míg Egyiptomban a teherautók lerobbant abroncsai, illetve a felgyújtásuk után maradt drótkupacok, és autóroncsok szegélyezik az utakat, itt az elvesztett lábbelik a jellemzők. Először azt hittem, közülünk esett le valakinek a papucsa a porba, de a huszadik után ez már nem tűnt valószínűnek. No persze. Itt szinte csak teherautók közlekednek, és a személyszállítás is csak ezek platóin valósul meg. Mindenki fenn zötykölődik hátul, és időnként lerázódik ez-az. Leginkább a gumipapucs...

A forgalom változó. Leginkább gyér ezen a vidéken. Napi 3-5 autóval számolhatunk, ami nekünk bicikliseknek kedvező. A mai út során is többször választhattunk: főút vagy falvak. A "főút" a házaktól távolabb halad, így érdemes a belső utakat választani. A vidék is, az emberek is egész mások, mint Egyiptomban. Itt a házak fallal körülvett egyszintes épületek, látszólag kívül is, belül is tiszták, rendezettek, lakóik nyitottak, kedvesek. Angolul kevesebben értenek, de jellemző, hogy meghívnak a házukba, legalább egy teára. Egyikünk a meghívást elfogadva, még le is tusolhatott az egyik lakásban, szappant és tiszta törölközőt is kapott.

Randy úgy döntött, hogy az egyik városhoz érkezve nem vágunk át rajta, mert nehezen megoldható hogy ne tévedjünk el, inkább megkerültük azt. A reptér mellett kellett elhaladnunk, de egyszer csak azt vettem észre, hogy egy hatalmas szám és mindenféle csíkok mellett kerekezem el, és az út is valahogy jobb minőségű lett. Igen, ez a reptér. A kifutón végigtekerve nem kell aggódni, hogy rajtunk landol valaki, mert a repteret már vagy negyven éve nem használják. Így is érdekes, az elhagyott, ajtó és ablak nélküli épület a maga két-három helységével.

Táv: 95 Km
Átlagsebesség: 16,3 Km/h
Menetidő: 5:46

2006. január 26., csütörtök - 13. nap

Ez a nap nem jól indult. Nem tartottam be a szokott menetrendet, előbb reggeliztem és csak később kezdtem bepakolni. Aztán nem akartak a cuccaim beférni a dobozba, úgy ahogy előző nap, és a sátor is állt még. Ekkor derült ki, hogy az új menetrend szerint a verseny addig nem startolhat, amíg az egyik, vagy mindkét teherautó ki nem gördül a táborból. Ehhez viszont az is szükséges, hogy az összes doboz fent legyen rajtuk. A helyzet: rám vár az összes versenyző. Kínos.

Nagyon hatékonyan bepakoltam, lebontottam, összecsomagoltam egy percen belül a sátrat is. Közben a vizes kulacsokkal megpakolt bicikli felborult, és kicsit megütötte a lábam, de a pakolást nem hagyhattam abba. Minden a helyén, mehet a menet. Ja. Ekkor vettem észre, hogy bekövetkezett az, amit a legkevésbé szerettem volna. Megsérültem. A bicikli borulásakor a nagy lánctányér olajosan meredező fogai öt centiméter hosszan átvágták a bőrömet. Szóltam Johnnak, az ápolónknak, hogy dolga lesz velem. Randy a túravezetőnk is meglátott, odalépett.

- Tudsz így versenyezni?
- Igen. - Akarsz kerékpározni?
- Persze!
- Jó, indulunk!

Kigördültek a teherautók, elhúzott a mezőny. Maradt John, én, Thrisa és Todd, a szerelő, aki szöszmötölt még valamin. John pedig munkához látott. Különféle praktikus eszközökkel kitisztította, majd nyolc fémkapoccsal összefogta a sebet. A fotós ilyenkor mit tesz? Dokumentál! :-)

Kötözés és fél órával a start után már nyomába is szegődtem a többieknek. A délelőtt folyamán többeket beértem, és együtt ebédeltem a nálam egy órával korábban indult Vonk-ékkal.

Az egész napos terepbringázás sokkal inkább élvezetes, mint siralmas. Persze itt-ott fáj, meg ráz, meg dörzsöl, de kárpótol az élmény. Sziklák, hegyek, laposok váltják egymást, sziklakatlan után óriási terek nyílnak. Soha nem láttam még ehhez foghatót! Jó éjszakát!

Táv: 86 Km
Átlagsebesség: 14,6 Km/h
Menetidő: 5:55

2006. január 25., szerda - 12. nap Wadi Halfa - Setna

Méghogy nincsenek utak Szudánban! Vannak. Csak borzasztóan rosszak. Burkolat nincs rajtuk, homok és kő, nem más. A legjobb kifejezést egyikünk Afrika térképének jelmagyarázata adja: Earth-road, azaz Föld út. Igen, ahogy kialakult, csak itt járnak autók is. A járművek kerekei keresztirányú bordákat alakítottak ki, egy méteren kettőt-hármat, és ezeket vagy telefújja a szél homokkal, vagy nem. Mindkét eset rossz. Vagy pattogunk a bordákon, sebességfüggő frekvenciával, vagy elakadunk a homokban. Naponta ötvenszer. Fárasztó. Jókor jön az ebéd, épp elegem van. Megváltozott a menü. Az egyiptomi fetasajot, szalámit, mogyoróvajas-juharszirupos pita váltotta fel. Kanada, mi? :-) Kicsit izgultam, hogy rám esteledik, és nem érek be időben, de a Nap még magasan járt mikor megláttam a célzászlót. Első éjszaka a Núbiai-sivatagban. Táv: 53 km Átlagsebesség: 11,8 km/h Menetidő: 4:20 2006. január 24., kedd - 11. nap Wadi Halfa Még napfelkelte előtt ébredtem a hajón. Kicsit mászkáltam a fedélzeten, majd ahogy feltűnt Abu Szimbel, II. Ramszesz temploma, felkelt a nap is, hogy megfelelő megvilágításba helyezze azt. Ekkorra többen előbújtak a csapatból is, sütkéreztünk a hajó orrában, amit időről időre, nem tudni miért, vízzel árasztottak el különböző szelepeken keresztül.

Felrecsegett a megafon: mindenkinek kell legyen útlevele! Mindenkinek kell legyen útlevele! Nem mintha bárki feljuthatott volna iratok nélkül a hajóra, de a szabály az szabály, ekkor lehettünk a határon.

A délelőtt még utazással telt, és csak kikötés után kezdődött a hosszas ügyintézés a szudáni határon. Már a hajón fel kellett sorakozni, hogy személyes kérdésekre feleljünk két hivatalnoknak. Ezután következhetett csak a pakolás. Biciklik, csomagok, mind a mólóra. A hivatali épületeket épp csak látjuk a távolban.

A Tour d'Afrique összes csomagját egy első ránézésre nagynak tűnő teherautóra pakoltuk. Csatárláncban adogatva fel mindent teljesen megtöltöttük a teret, de később már szerencsére csak a táborban rakodtunk le, a beharangozott tételes vámvizsgálat elmaradt.

Több kérdőív kitöltése, az előzetes vízumdíjon felül fejenként 33 dollár befizetése, és némi várakozás után Wadi Halfánál a Tour d'Afrique belépett Szudánba. A várakozás során, minden szabályt áthágva, az egyetlen választhatót, főtt babbal töltött pitát rendeltünk, annak ellenére, hogy jól láttuk a konyhát.

A móló betonja volt az utolsó szilárd burkolat, keskeny kerekeinkkel viccesen egyensúlyoztunk a homokban, és érkezés után az első dolgunk a kerékpárok átalakítása volt. A merev villát egy Bomber Z2-es teleszkóp, a WTB országúti slicket pedig a "minél nagyobb annál jobb" elvet követve a 2.1-es NanoRaptor váltotta.

Az ország ezen részében nem aszfaltoztak, sőt, állítólag a Khartum-Etiópia szakasz építését is Etiópia finanszírozta, hogy Szudán tengeri kikötőjét könnyebben elérhesse.

A sportpályán (igen, itt is) végre találkozhattunk az African Routes csapatával, akik kísérni fognak minket egészen Fokvárosig, megfelelő háttértámogatást nyújtva csapatunknak. Mint megtudtam, tizenkilenc napja indultak, hogy váltott sofőrökkel elérjék Wadi Halfát, és a következő több mint száz napot velünk töltsék. Érkezésüket hatalmas dízelmotorok dübörgése, és a mi ujjongásunk, éljenzésünk kísérte.

A szokásos eligazításról kicsit elkéstem, mert épp a sportpálya egy félreeső helyén egy műanyag palackból "zuhanyoztam", egymillió csillag fényénél.

2006. január 23., hétfő - 10. nap Asszuán

Későn ébredezett a csapat, nyugodt pakolászás, majd reggeli következett. A mai táv csak 10-15 km.

A táborból a hajóig szigorú rendőri kíséret mellett csoportosan haladtunk. Eközben át kellett tekernünk az asszuáni öreg és a nagy gáton is. No photo, no photo! - kiabálják, és a nagy gát előtt pedig állj, nem mehetünk tovább.

Egy civil ruhás helyi erő nem érti, hogy kerülhetett ide ötven kerékpáros csak úgy, mikor ez teljességgel szabályellenes! Húsz percig tartott, mire vad indulatok közepette felemelkedhetett végre a sorompó. Haladtunkban egy egész szakasz gázmaszkos egyiptomi kiskatona masírozott el mellettünk, és láthatóan nem voltak valami jól. Állati meleg volt a bringákon is.

Tizenöt kilométer megtétele után értük el az állomásépületet, amit öt évvel ezelőtti itt jártamkor a hajnali sötétségben elhagyott romnak véltünk, de most látszott, működik, itt rakodják vagonokba a Nasszer tavon érkező árukat.

Megkaptuk a Szudán felé hetente induló menetrendszerinti járatra szóló hajójegyeinket, kiléptettek bennünket Egyiptomból, majd következett, amit elképzelni is nehéz, a rakodás. Teherautók érkeztek, roskadásig pakolt taxik, furikok, hogy a hihetetlen mennyiségű holmit, alkalmi hordárok tömege cipelje a hajóra, ami mindent és mindenkit elnyelt.

A kerékpárjaink a fedélzet felső szintjére kerültek, nekünk első osztályú kabin jutott. Itt az első osztályt a kabin puszta léte jelentette. A kétszemélyes hálófülkékben az a bizonyos mávos kosz borított mindent, nem zárható ugyan, de örülünk. Gyors helyzetfelismerésemnek köszönhetően még ablaka is van, és nyugatra néz, legalábbis a hajó majdani haladási irányát tekintve.

A fedélzeten és az alsóbb szinteken a tranzit utasok százai hevertek egymás mellett, egymáson, szerteszét. Az élelmesebbek csomagokból kis kuckókat építettek. Voltak viszont olyanok is, akiket a hajóőrség penderített ki vackukból, mert akadályozták a forgalmat vagy az irányítást, vagy csak úgy.

Beindult a két dízelmotor, alkonyat, mire indulunk. A kantinban kimerülten huppantam le a zöld műbőrrel párnázott pad egyik végére, és már egyáltalán nem zavart, hogy a főtt babból, pitából, és főtt tojásból álló menühöz nem kaptam evőeszközt. Ettem, mint mindenki körülöttem, kézzel a tányérból.

2006. január 22., vasárnap - 9. nap Edfu-Asszuán

Sportpálya és sportpálya között is van különbség. Az edfui "libalegeltető" után meglepő volt az asszuáni stadionhoz érkezni, amit könnyű volt megtalálni hatalmas lámpáival, és lelátóival. Itt nem is a játéktéren, hanem a szemközti kempingben vertünk tanyát.

Melegvizes zuhany, mosási lehetőség. Remek!

Délután betaxiztunk a városba, internetet és a bazárt kerestük. Az internetszalon a magasabb 10 fontos óránkénti árakon dolgozik, viszont a számítógép és a monitor állvány is vörös gránitból készült, mi másból...

Szárítókötél, csipesz rendben, cipzár a thermo mezhez megvan, valamiféle sajátos gatyamadzag a gumipók helyett oké, és egy ronda, de vastag, hatalmas takaró szintén beszerzésre került. Úgy éreztem, ez kell, hogy otthonossá, komfortossá tegyem "lakásom".

Sapkákra is alkudtunk Diederrel, sikeresen: egyet negyvenért, majd kettőt hatvanért, végül a tízdolláros is elég volt a kettőhöz. Jó is lett volna a bolt, ha Dieder az övét nem hagyta volna a taxi hátsó ülésén a visszaút után. Eh.

Később megtudtuk, a kemping szomszédságában is van egy vegyesbolt, van csipesz is feleannyiért, de ott biztosan nem kalauzol végig tényleg kedvesen az egyik üzlet tulaja, végig kecskeméti "barátnője" névjegyét mutogatva, és nem hallom azt a szimpatikus és egyenes ajánlkozást az egyik utcán a bazárban, hogy helló miszter, mi segítünk elkölteni a pénzét! Így azért sokkal jobb volt.

Táv: 110 km
Átlagsebesség: 26,3 km/h
Menetidő: 4:20